Majdnem egészen Lovćen

annak, akit érdekel elmondom, h az az ékezetes c, egy cs és ty hang közöttit takar. kimondani nem tudom, de már fölismerem:)
ez az a nap, amire, ha igazából és mélyen belegondolok, nem úszom meg párás tekintet nélkül (kizárólag a pozitív érzelmi töltés miatt) nélkül.
egyébként nekünk se kellett több, két ember, aki imád biciklizni, meghallja, h különösebb edzés nélkül milyen helyre lehet eljutni....há nyilván rögtön igent mondtunk a bicajokra. Lovćen egy nemzeti park, de mi konzekvenesen a hegycsúcsot értettük alatta:)
kicsit meggondolatlannak tűnhet, h fejenként "csupán" másfél liter vízzel és pár keksszel indultunk útnak, tudván, h bármerre indulunk "sziklafalon" kell felbiciklizünk. előzetes info alapján tudtuk, h az út három és fél órás, nagyon, de nagyon kacskaringós (26 hajtűkanyar, de amég a kacsaringósig eljutottunk voltunk már túl vagy 15-ön) és azt is tudtuk, h éppen ezért NEM meredek. ill h étterem vár fent minket.
namost, tényleg így is volt. nem volt túl (azért felfelé haladt...) meredek a panorámikus út, ami mintha direkt vezetett volna szebbnél szebb helyekre, csak azért, h elfelejtkezzek arról, h ha 5%os emelkedőn is, de már órák óta csak felfelé megyek és az út 5-ik perce óta lihegek...mondjuk absz edzettség nélkül nem mentem volna (minden nap bic+torna meg néha kocogás azért használ vmicskét). ilyen helyen max gyalog szebb menni, de akkor az ember tényleg nem jut el sehová. a bicaj ilyen körülmények között megfelelően lassú és gyors jármű egyben a kilátás kiélvezésére.
ééés, az élmény, h fáradtság ellenére, és minden ellenére az ember csak csinálja, megy a lába és csak megy, mert fel akar érni, akárhová, és minden kanyarban újabb meglepetés és kilátás díjazza az erőfeszítést, az pótolhatatlan. a mellettünk elmenő motorosok rendszerint hangosan bravo-ztak:) ez jól esett, a kocsiból kinéző emberek csak bután bámultak. és a huszonhat hajtűkanyar meg is volt három és fél óra alatt, erre azt godoltuk, h akkor a csúcs se lesz messze. ekkor már nagyon éhesek voltunk és vízünk sem volt már. még a történet színezéseképp, a hajtűkanyarok meg voltak számozva graffitispray-vel, és az utolsó előttire az is oda volt fújva, h juppijájééé:)
de a csúcs messze volt, mert amit 3,5 órára mondtak, az csak a nemzeti park bejárata volt. mi meg mentünk tovább, de akkor már bedurvult az út 8% körüli lett, ahol éhesen csak tolni tudtuk a drótszamarakat. és akkor jött egy magyar kocsi, akiket megállítottam, h megkérdezzem mennyi van hátra (-ááá, nem sok, 8km és csak a vége durva -ja, de így h kotorból jövünk fel így 1 m is durva, meg vizünk sincs. elképedve: -vizet azt adunk!) úh megjult vízháztartással tovább mentünk. 8 km az gyalog 2 óra, akkor még nem volt késő...ha akár nagyon későn is érünk fel, akkor is lefelé csak gurulni kell...szólt az elmélet.
ameddig felfelé vitt az út, addig mentünk. a visszafelé vezető úton egy felfelé tekerést már nem tudtunk volna bevállalni. étteremnek a hírét hamvát se találtuk, egy panoramikus pontnál kis büfében öntöttük magunkba a cukros levet. majd mentünk tovább felfelé.
a csúcs, az 1700 méteres csúcs, amiről Montenegró a nevét kapta: a fekete hegy, már nem is volt messze. a tetején adótornyok stb. láttam, már nem volt magasabb, m borosjenőtől a kevély, és ráadásul sokkal közelebb.
és itt jött a feketeleves, az a hülye mauzóleum, ahová az út vitt, az nem ugyanazon a hegyen volt!!!! hanem le kellett volna menni, meg föl egy másik hegyre, még 6,5 km (úgy h jöttünk már v 5-öt a 8 ból...) na és itt visszafordultunk.
a lefelé vezető úton még a fülem is pattogott. kiábrándítóan rövid, viszont annál élvezetesebb volt. a panoráma se változott..csak a fények. így kétféleképp is láttam uazt. még szebb volt. a kezem az lerohadt a fékezésben, két ujjamat azóta se érzem. és megérte. olyan repülésféle érzés volt a sziklaperemen menni egy bizonytalan kis szerkezeten. 1000+m magasságban, na tessék, már megint párás ez a monitor.