2009. augusztus 28.
Üdv Hágából
az Eszitnél vok, minden tök jó, ez a hollandia jó kis kontraszt olaszo után, hideg van, meg a reptéren ki van írva a csomagok monitorjára, h pontosan mikor jönnek meg!!
2009. augusztus 24.
visszaút
már megint megzavart a főnök miközben írtam volna a visszaútról..egy szó mint száz, a bicajos nap után egyáltalán nem bántam, h 13 órát ülhetek különböző járműveken, amik úgy haladnak előre, h nekem a kisujjamat se kell mozdítani:D szóóval, busz kotorból dubrovnikba nem lett volna hosszú, csak a határon sokat kellett várni, és pont időben értem oda ahhoz, hogy egyből menjek is a reptérre és csak a buszról lássam a gyönyörűen rendbehozott dubrovnikot.(valami furcsa okból az olaszok dubrovnikot dubrovnics-nak ejtik:D)
2009. augusztus 23.
Majdnem egészen Lovćen
annak, akit érdekel elmondom, h az az ékezetes c, egy cs és ty hang közöttit takar. kimondani nem tudom, de már fölismerem:)
ez az a nap, amire, ha igazából és mélyen belegondolok, nem úszom meg párás tekintet nélkül (kizárólag a pozitív érzelmi töltés miatt) nélkül.
egyébként nekünk se kellett több, két ember, aki imád biciklizni, meghallja, h különösebb edzés nélkül milyen helyre lehet eljutni....há nyilván rögtön igent mondtunk a bicajokra. Lovćen egy nemzeti park, de mi konzekvenesen a hegycsúcsot értettük alatta:)
kicsit meggondolatlannak tűnhet, h fejenként "csupán" másfél liter vízzel és pár keksszel indultunk útnak, tudván, h bármerre indulunk "sziklafalon" kell felbiciklizünk. előzetes info alapján tudtuk, h az út három és fél órás, nagyon, de nagyon kacskaringós (26 hajtűkanyar, de amég a kacsaringósig eljutottunk voltunk már túl vagy 15-ön) és azt is tudtuk, h éppen ezért NEM meredek. ill h étterem vár fent minket.
namost, tényleg így is volt. nem volt túl (azért felfelé haladt...) meredek a panorámikus út, ami mintha direkt vezetett volna szebbnél szebb helyekre, csak azért, h elfelejtkezzek arról, h ha 5%os emelkedőn is, de már órák óta csak felfelé megyek és az út 5-ik perce óta lihegek...mondjuk absz edzettség nélkül nem mentem volna (minden nap bic+torna meg néha kocogás azért használ vmicskét). ilyen helyen max gyalog szebb menni, de akkor az ember tényleg nem jut el sehová. a bicaj ilyen körülmények között megfelelően lassú és gyors jármű egyben a kilátás kiélvezésére.
ééés, az élmény, h fáradtság ellenére, és minden ellenére az ember csak csinálja, megy a lába és csak megy, mert fel akar érni, akárhová, és minden kanyarban újabb meglepetés és kilátás díjazza az erőfeszítést, az pótolhatatlan. a mellettünk elmenő motorosok rendszerint hangosan bravo-ztak:) ez jól esett, a kocsiból kinéző emberek csak bután bámultak. és a huszonhat hajtűkanyar meg is volt három és fél óra alatt, erre azt godoltuk, h akkor a csúcs se lesz messze. ekkor már nagyon éhesek voltunk és vízünk sem volt már. még a történet színezéseképp, a hajtűkanyarok meg voltak számozva graffitispray-vel, és az utolsó előttire az is oda volt fújva, h juppijájééé:)
de a csúcs messze volt, mert amit 3,5 órára mondtak, az csak a nemzeti park bejárata volt. mi meg mentünk tovább, de akkor már bedurvult az út 8% körüli lett, ahol éhesen csak tolni tudtuk a drótszamarakat. és akkor jött egy magyar kocsi, akiket megállítottam, h megkérdezzem mennyi van hátra (-ááá, nem sok, 8km és csak a vége durva -ja, de így h kotorból jövünk fel így 1 m is durva, meg vizünk sincs. elképedve: -vizet azt adunk!) úh megjult vízháztartással tovább mentünk. 8 km az gyalog 2 óra, akkor még nem volt késő...ha akár nagyon későn is érünk fel, akkor is lefelé csak gurulni kell...szólt az elmélet.
ameddig felfelé vitt az út, addig mentünk. a visszafelé vezető úton egy felfelé tekerést már nem tudtunk volna bevállalni. étteremnek a hírét hamvát se találtuk, egy panoramikus pontnál kis büfében öntöttük magunkba a cukros levet. majd mentünk tovább felfelé.
a csúcs, az 1700 méteres csúcs, amiről Montenegró a nevét kapta: a fekete hegy, már nem is volt messze. a tetején adótornyok stb. láttam, már nem volt magasabb, m borosjenőtől a kevély, és ráadásul sokkal közelebb.
és itt jött a feketeleves, az a hülye mauzóleum, ahová az út vitt, az nem ugyanazon a hegyen volt!!!! hanem le kellett volna menni, meg föl egy másik hegyre, még 6,5 km (úgy h jöttünk már v 5-öt a 8 ból...) na és itt visszafordultunk.
a lefelé vezető úton még a fülem is pattogott. kiábrándítóan rövid, viszont annál élvezetesebb volt. a panoráma se változott..csak a fények. így kétféleképp is láttam uazt. még szebb volt. a kezem az lerohadt a fékezésben, két ujjamat azóta se érzem. és megérte. olyan repülésféle érzés volt a sziklaperemen menni egy bizonytalan kis szerkezeten. 1000+m magasságban, na tessék, már megint párás ez a monitor.
ez az a nap, amire, ha igazából és mélyen belegondolok, nem úszom meg párás tekintet nélkül (kizárólag a pozitív érzelmi töltés miatt) nélkül.
egyébként nekünk se kellett több, két ember, aki imád biciklizni, meghallja, h különösebb edzés nélkül milyen helyre lehet eljutni....há nyilván rögtön igent mondtunk a bicajokra. Lovćen egy nemzeti park, de mi konzekvenesen a hegycsúcsot értettük alatta:)
kicsit meggondolatlannak tűnhet, h fejenként "csupán" másfél liter vízzel és pár keksszel indultunk útnak, tudván, h bármerre indulunk "sziklafalon" kell felbiciklizünk. előzetes info alapján tudtuk, h az út három és fél órás, nagyon, de nagyon kacskaringós (26 hajtűkanyar, de amég a kacsaringósig eljutottunk voltunk már túl vagy 15-ön) és azt is tudtuk, h éppen ezért NEM meredek. ill h étterem vár fent minket.
namost, tényleg így is volt. nem volt túl (azért felfelé haladt...) meredek a panorámikus út, ami mintha direkt vezetett volna szebbnél szebb helyekre, csak azért, h elfelejtkezzek arról, h ha 5%os emelkedőn is, de már órák óta csak felfelé megyek és az út 5-ik perce óta lihegek...mondjuk absz edzettség nélkül nem mentem volna (minden nap bic+torna meg néha kocogás azért használ vmicskét). ilyen helyen max gyalog szebb menni, de akkor az ember tényleg nem jut el sehová. a bicaj ilyen körülmények között megfelelően lassú és gyors jármű egyben a kilátás kiélvezésére.
ééés, az élmény, h fáradtság ellenére, és minden ellenére az ember csak csinálja, megy a lába és csak megy, mert fel akar érni, akárhová, és minden kanyarban újabb meglepetés és kilátás díjazza az erőfeszítést, az pótolhatatlan. a mellettünk elmenő motorosok rendszerint hangosan bravo-ztak:) ez jól esett, a kocsiból kinéző emberek csak bután bámultak. és a huszonhat hajtűkanyar meg is volt három és fél óra alatt, erre azt godoltuk, h akkor a csúcs se lesz messze. ekkor már nagyon éhesek voltunk és vízünk sem volt már. még a történet színezéseképp, a hajtűkanyarok meg voltak számozva graffitispray-vel, és az utolsó előttire az is oda volt fújva, h juppijájééé:)
de a csúcs messze volt, mert amit 3,5 órára mondtak, az csak a nemzeti park bejárata volt. mi meg mentünk tovább, de akkor már bedurvult az út 8% körüli lett, ahol éhesen csak tolni tudtuk a drótszamarakat. és akkor jött egy magyar kocsi, akiket megállítottam, h megkérdezzem mennyi van hátra (-ááá, nem sok, 8km és csak a vége durva -ja, de így h kotorból jövünk fel így 1 m is durva, meg vizünk sincs. elképedve: -vizet azt adunk!) úh megjult vízháztartással tovább mentünk. 8 km az gyalog 2 óra, akkor még nem volt késő...ha akár nagyon későn is érünk fel, akkor is lefelé csak gurulni kell...szólt az elmélet.
ameddig felfelé vitt az út, addig mentünk. a visszafelé vezető úton egy felfelé tekerést már nem tudtunk volna bevállalni. étteremnek a hírét hamvát se találtuk, egy panoramikus pontnál kis büfében öntöttük magunkba a cukros levet. majd mentünk tovább felfelé.
a csúcs, az 1700 méteres csúcs, amiről Montenegró a nevét kapta: a fekete hegy, már nem is volt messze. a tetején adótornyok stb. láttam, már nem volt magasabb, m borosjenőtől a kevély, és ráadásul sokkal közelebb.
és itt jött a feketeleves, az a hülye mauzóleum, ahová az út vitt, az nem ugyanazon a hegyen volt!!!! hanem le kellett volna menni, meg föl egy másik hegyre, még 6,5 km (úgy h jöttünk már v 5-öt a 8 ból...) na és itt visszafordultunk.
a lefelé vezető úton még a fülem is pattogott. kiábrándítóan rövid, viszont annál élvezetesebb volt. a panoráma se változott..csak a fények. így kétféleképp is láttam uazt. még szebb volt. a kezem az lerohadt a fékezésben, két ujjamat azóta se érzem. és megérte. olyan repülésféle érzés volt a sziklaperemen menni egy bizonytalan kis szerkezeten. 1000+m magasságban, na tessék, már megint párás ez a monitor.
Kotor
nem volt választásunk, mint mondtam napi kb 2 busz köti össze Ulcinjt montenegróval..a "hetessel" kellett menni, így 5-ös keléssel és a végállomásra hátizsákos gyaloglással eléggé ki voltunk fáradva (mer persze hiába hívtunk volna taxit, nem tudtuk a címét annak, ahol voltunk, mer címe nem is volt:D utcanév se volt..) szóóval legalább egész napunk maradt kotorra! beérkezéskor már tátva maradt a szánk, de aztán egyre tovább és tovább tárult. az óváros iszonyatosan szép, a várból a kilátás gyönyörű, minden gyönyörű:) szállással sem akadt gondunk, még fel sem vettem a hátizsákomat, máris leszereltek minket, egy manchesteri pasas vett itt házat és ad bérbe szobákat, meg BICIKLIKET. ennek még lesz jelentősége.
azért lettünk nála, mer a pályaudvartól kb 3 percre lakott, és ez nem mindegy, ha az ember "backpacker". mint kiderült, a ház nem csak a pályaudvarhoz volt közel, hanem épp a városfal tövében volt. a helyi büfé 3 eurós pizzányi átmérőjű 5 centi magas szendvicse és a kóválygás után, meg persze a szokás szerinti du bóbiskolás után nyakunkba vettük a várat, ahol összefutottunk a vonatról ismert utazóhaverunkkal.
este még, miután a strand árnyékba került, egy gyors csobbanással szabadultunk meg a hegy porától és a saját sónktól..és akkor ünnepélyesen kipróbáltam a búvárszemüveget és pipát, amit ereklyeként cipeltem végig az úton.
Ha most az életemben látott szép helyeket sorba kéne raknom, megint bajban lennék, a kotori öböl elég esélyes....szépségének egyik titka (a hegy+tenger már kimerített kombinációján kívül), h az adriai tenger egyetlen fjordja. vagyis a tenger szintjéről indulnak a sziklafalak, majd megállnak az 1500 +/- 200 m-es szinten. ilyen "teret" ritkán érzékel az ember, még a magas hegyekben, síeléskor is ritka ilyen meredekkel találkozni. és ehhez még hozzájön egy középkori vár+városka egészen épen megmaradva és a mediterrán klíma nem utolsó sorban.
ja és még most érdemes menni, pár éven belül elviselhetetlenül sok lesz a turista! és az árak is tuti mennek föl, ami montenegró esetében igencsak mély benyomást keltett. a vitt pénzemnek a felét sem költöttem el...
ja és már szemeztünk a biciklikkel, miután megdicsértem a bicajok állapotát/felszereltségét, a tulaj közölte, h ezekkel még a Lovćen-re is fel lehet menni.
azért lettünk nála, mer a pályaudvartól kb 3 percre lakott, és ez nem mindegy, ha az ember "backpacker". mint kiderült, a ház nem csak a pályaudvarhoz volt közel, hanem épp a városfal tövében volt. a helyi büfé 3 eurós pizzányi átmérőjű 5 centi magas szendvicse és a kóválygás után, meg persze a szokás szerinti du bóbiskolás után nyakunkba vettük a várat, ahol összefutottunk a vonatról ismert utazóhaverunkkal.
este még, miután a strand árnyékba került, egy gyors csobbanással szabadultunk meg a hegy porától és a saját sónktól..és akkor ünnepélyesen kipróbáltam a búvárszemüveget és pipát, amit ereklyeként cipeltem végig az úton.
Ha most az életemben látott szép helyeket sorba kéne raknom, megint bajban lennék, a kotori öböl elég esélyes....szépségének egyik titka (a hegy+tenger már kimerített kombinációján kívül), h az adriai tenger egyetlen fjordja. vagyis a tenger szintjéről indulnak a sziklafalak, majd megállnak az 1500 +/- 200 m-es szinten. ilyen "teret" ritkán érzékel az ember, még a magas hegyekben, síeléskor is ritka ilyen meredekkel találkozni. és ehhez még hozzájön egy középkori vár+városka egészen épen megmaradva és a mediterrán klíma nem utolsó sorban.
ja és még most érdemes menni, pár éven belül elviselhetetlenül sok lesz a turista! és az árak is tuti mennek föl, ami montenegró esetében igencsak mély benyomást keltett. a vitt pénzemnek a felét sem költöttem el...
ja és már szemeztünk a biciklikkel, miután megdicsértem a bicajok állapotát/felszereltségét, a tulaj közölte, h ezekkel még a Lovćen-re is fel lehet menni.
Ulcinj, egy csepp albánia
és reggel, kinyitottam az ajtót és megláttam a tengert! és olajfákat, meg kabócákat, meg soksok fehér "szállást" dhoma/sobe/rooms...meg minaretet! meg sok fura feliratot, pl azt, h "rruga" meg a büfé étlapján olyan szavakat, amik nem voltak benne a miniszótáramban..jaigen, majdnem minden albánul volt, majdnem mindenki albán volt.
látvány tekintetében nem ez volt az utazás fénypontja, ulcinj (albánul ulqin) tipikus középkategóriás üdülőváros, koszos stranddal és sok jetski-s állattal akik simán rámennek a fürdőzőkre. kulturális téren viszont igenis ott volt a topon!
ez az a hely, ahová napi két minibusz jár montenegró többi részéről, de tiranából meg koszovóból tömött turistabuszok érkeznek százával. ez olyan az albánoknak (legyen szó koszovárokról-koszovóiakról, v épp az anyaországbeliekről), m nekünk a balcsi, vagy épp korfu, a pénztől függően.
kétszer is fürödtünk, egyszer egy épülőfélben lévő hotel strandjáról/betonstégjéről ahová bevett szokás szerint kerítésen átmászva és pallókon egyensúlyozva jutottunk, kutya nem volt:) egyszer pedig egy hivatalos strandon, ahol, fejkendős, hosszúszoknyás nénik vigyáztak a feltehetően dédunokára, és igazi fabölcsőben ringatták. a másik oldalunkon, meg egy középkorú pár hevert, a férj könyvet olvasott fel a feleségének. a burek-eseknél meg minden büfében, olyan "törökös" popzene szólt, az a "kiabálós" fajta. ezt egy párszor csak a minaretből jövő allahuakbar törte meg!
szállásadónk több ponton is sántító történetet adott elő tökéletes angolsággal, h miért is nincs meg a szobánk, dehát, hülye az, aki meg se próbálja átverni a "pénzeszsákokat". elég kemény arrafelé az élet.. minden apró részletből ez tűnt ki.
és ezek az emberek hajlandóak lennének dolgozni, a lelküket kiteszik pár euróért(ez nem a szállásadóra vonatkozik)...pl egy árnyékban bóbiskoló fiatal félig felébredt, (nem épp turisztikus helyen) ahogy elhaladtunk előtte, a résen át meglátta a "fenotípusunkat" és reflexszerűen rákeztett: sobe, zimmer, rooms..
látvány tekintetében nem ez volt az utazás fénypontja, ulcinj (albánul ulqin) tipikus középkategóriás üdülőváros, koszos stranddal és sok jetski-s állattal akik simán rámennek a fürdőzőkre. kulturális téren viszont igenis ott volt a topon!
ez az a hely, ahová napi két minibusz jár montenegró többi részéről, de tiranából meg koszovóból tömött turistabuszok érkeznek százával. ez olyan az albánoknak (legyen szó koszovárokról-koszovóiakról, v épp az anyaországbeliekről), m nekünk a balcsi, vagy épp korfu, a pénztől függően.
kétszer is fürödtünk, egyszer egy épülőfélben lévő hotel strandjáról/betonstégjéről ahová bevett szokás szerint kerítésen átmászva és pallókon egyensúlyozva jutottunk, kutya nem volt:) egyszer pedig egy hivatalos strandon, ahol, fejkendős, hosszúszoknyás nénik vigyáztak a feltehetően dédunokára, és igazi fabölcsőben ringatták. a másik oldalunkon, meg egy középkorú pár hevert, a férj könyvet olvasott fel a feleségének. a burek-eseknél meg minden büfében, olyan "törökös" popzene szólt, az a "kiabálós" fajta. ezt egy párszor csak a minaretből jövő allahuakbar törte meg!
szállásadónk több ponton is sántító történetet adott elő tökéletes angolsággal, h miért is nincs meg a szobánk, dehát, hülye az, aki meg se próbálja átverni a "pénzeszsákokat". elég kemény arrafelé az élet.. minden apró részletből ez tűnt ki.
és ezek az emberek hajlandóak lennének dolgozni, a lelküket kiteszik pár euróért(ez nem a szállásadóra vonatkozik)...pl egy árnyékban bóbiskoló fiatal félig felébredt, (nem épp turisztikus helyen) ahogy elhaladtunk előtte, a résen át meglátta a "fenotípusunkat" és reflexszerűen rákeztett: sobe, zimmer, rooms..
11 óra vonattal tök nyugiban
nem is tűnt annyinak...egy elég frankó kis három kocsis vonattal vágtunk neki az útnak, voltak kabinok meg értetlen amerikai turisták (akiket a sokcsomagos, kosárral felszerelt, bőrszatyros helyi nénik-bácsik simán kitúrtak a helyfoglalásukból, de minket nem sikerült, hehe mer bennem aztán igazi kelet, jójó, közép eu vér folyik) szóval, letelepedtünk, bele a másodosztályú, ám kopott "bársonyülésés"fotelokba (egy kabinban csak 6-an ültek, így tök kényelmes...) majd megin kiskori szokásomhoz híven, csak bámultam kifelé az ablakon. csodaszép vonatút, az a dal jutott eszembe, h "hegyek között völgyek között zakatol a vonat" már csak a nosztalgia kedvéért is. szervia, bocs szerbia természeti kincsei igencsak említésre méltóak. a vonat nem sietett, a végére 1 órás késést halmozott fel, ezen csupán a nyugat eu útitársaim csodálkoztak, én nekem az is csoda volt, h CSAK egy óra (a monor-nyugati vonalon 40 perc az normális, hátmég egy 10 órás úton, útlevélell.sel!)
de jobb is volt, h nem sietett, nekem ez így tetszik, jobban láttam a völgyeket.
montenegróban, azaz crna gorában (szigorúan magyar c-vel ejtendő!) egy szívárvány fogadott!! majd a podgorica előtti fél órát folyamatos hüledezéssel töltöttük, a vonat ugyanis nem a völgyben, hanem a tekintélyre méltó hegynek majdnem a tetején ment..majd jött a "bypass", ahogy igen kommunikatív sokcsomagos bácsi útitársunk (neki volt helyjegye!) nevezte. nem igazán folyékony, ámde tartalmas beszélgetéseket folytattunk, így esélyünk sem volt lemaradni a vonat völgyhídjáról, az ideális fotóhelyen is parancsra fotóztunk:D végül mégis eljutottunk Bar-ba, ahol már szagolni lehetett a tengert (este nem igazán sokmindent látni belőle). még be sem állt a vonat, ránknyitották a vonatajtót, h szállást és/vagy taxit kínáljanak. de nem kellett, a buszunk megvárt, azzal eljutottunk ulcinj-ba, ahol a szállásunkat természetesen túlfoglalták, de végül minden megoldódik alapon, lett szoba, zuhanyzóval meg internettel..
de jobb is volt, h nem sietett, nekem ez így tetszik, jobban láttam a völgyeket.
montenegróban, azaz crna gorában (szigorúan magyar c-vel ejtendő!) egy szívárvány fogadott!! majd a podgorica előtti fél órát folyamatos hüledezéssel töltöttük, a vonat ugyanis nem a völgyben, hanem a tekintélyre méltó hegynek majdnem a tetején ment..majd jött a "bypass", ahogy igen kommunikatív sokcsomagos bácsi útitársunk (neki volt helyjegye!) nevezte. nem igazán folyékony, ámde tartalmas beszélgetéseket folytattunk, így esélyünk sem volt lemaradni a vonat völgyhídjáról, az ideális fotóhelyen is parancsra fotóztunk:D végül mégis eljutottunk Bar-ba, ahol már szagolni lehetett a tengert (este nem igazán sokmindent látni belőle). még be sem állt a vonat, ránknyitották a vonatajtót, h szállást és/vagy taxit kínáljanak. de nem kellett, a buszunk megvárt, azzal eljutottunk ulcinj-ba, ahol a szállásunkat természetesen túlfoglalták, de végül minden megoldódik alapon, lett szoba, zuhanyzóval meg internettel..
Belgrád
most így is előre is elnzést, a képek még nincsenek meg...majd lesznek.
még sosem voltam szerbiában ezelőtt, szégyen, nem szégyen....meg amerikában is hamarabb jártam, mint pozsonyban. szóval nem is tudtam, h milyenek azok a szerbek (ahogyan kiskoromban a rádióban meg a híradóban mindig félrehallottam: a "szervek")
szóval, belgrád nagyon érdekes volt. a főpályaudvarnak kifejezetten kelenföld hangulata volt. kicsit nosztalgikusnak, kicsit bágyadtnak tűnt a város. ne felejtkezzünk meg a háborúról, mindent teljesen visszavet, emiatt valahogy a régi pestre emlékeztetett, de persze nem feltétlenül jó értelemben. az az igazság, h ennyire biztonságban még pesten se éreztem magam..nem is tudom, h miért jött rám ez az érzés. pl a kocsiknak még az a régi bűze volt, és emiatt midnen beszürkült..meg van végre sok éjjel nappali, meg pékség finom burek-kel. de voltak még lebombázott épületek is, az nem volt vmi szívmelengető.
amit persze marhára élveztem az az volt, h meg kellett fejtenem az utcák nevét stb a cirill betűk miatt.
láttunk sokminden érdekeset, mmint ami egy napba belefért, láttuk a világ legnagyobb ortodox templomát (ami, mint, kevés kivétellel, minden modern egyházi épület, csúnya) láttam a dugovics titusz várát, én a tituszos tornyot jó nagynak képzeltem mindig, már biztos nincs meg. mer amit láttam az elég picike volt:D meg ettünk csevapcsicsát, meg szalonnába tekert csirkemájat meg nyershagymát:D
ja és mindenhol kosárlabdapalánkok vannak, meg kosárpályák (a magamféléknek mondom, h szerbiának nagyon erős, világ élvonalbeli kosárcsapata van)
még sosem voltam szerbiában ezelőtt, szégyen, nem szégyen....meg amerikában is hamarabb jártam, mint pozsonyban. szóval nem is tudtam, h milyenek azok a szerbek (ahogyan kiskoromban a rádióban meg a híradóban mindig félrehallottam: a "szervek")
szóval, belgrád nagyon érdekes volt. a főpályaudvarnak kifejezetten kelenföld hangulata volt. kicsit nosztalgikusnak, kicsit bágyadtnak tűnt a város. ne felejtkezzünk meg a háborúról, mindent teljesen visszavet, emiatt valahogy a régi pestre emlékeztetett, de persze nem feltétlenül jó értelemben. az az igazság, h ennyire biztonságban még pesten se éreztem magam..nem is tudom, h miért jött rám ez az érzés. pl a kocsiknak még az a régi bűze volt, és emiatt midnen beszürkült..meg van végre sok éjjel nappali, meg pékség finom burek-kel. de voltak még lebombázott épületek is, az nem volt vmi szívmelengető.
amit persze marhára élveztem az az volt, h meg kellett fejtenem az utcák nevét stb a cirill betűk miatt.
láttunk sokminden érdekeset, mmint ami egy napba belefért, láttuk a világ legnagyobb ortodox templomát (ami, mint, kevés kivétellel, minden modern egyházi épület, csúnya) láttam a dugovics titusz várát, én a tituszos tornyot jó nagynak képzeltem mindig, már biztos nincs meg. mer amit láttam az elég picike volt:D meg ettünk csevapcsicsát, meg szalonnába tekert csirkemájat meg nyershagymát:D
ja és mindenhol kosárlabdapalánkok vannak, meg kosárpályák (a magamféléknek mondom, h szerbiának nagyon erős, világ élvonalbeli kosárcsapata van)
Megint "csak" egy hét
idén, a jól megérdemelt nyaralásomat sok kis részben teljesítem:) ne feledkezzünk meg new yorkról, meg arról, h a jövő heti amsterdami konferenciához is hozzácsapok egy napot...meg még hármat pesten is leszek még:)
7 nap 3,5 ország, 5 különböző alvóhely. persze persze bizonyos időszakokban sikerült már olyat csinálnom, h másfél hétig minden nap máshol aludtam (vízitúra, otthon, boros ill diósjenők megfelelő kombinációja), de most nem ez volt a cél:)
péntek hajnal: irány pest, ahol finom ebédben és meleg fogadtatásban volt részem!(nem számítottam rá, h otthon lesztek mindketten:D) du, alvás, vonatjegyvásárlástortúra a keletiben, majd meeting.
a koraeste és hajnal igen csak jóra sikeredett, sok várt és váratlan ismerőssel futottunk össze! hiába, a deák tér a város közepe....
szombat borosjenő, jó kis muri, kevélymászás, megismerkedés a család új tagjával, aki két hónapos kora ellenére már szagolgat bele a nagybetűs életbe.
sz éjjel vonat, életem első éjszakai vonata, ébredés belgrádban
vas belgrád, nagyon érdekes,
h egésznapos vonat+busz le a montenegrói tengerhez
k ulcinj megtekintése, beleszagolás az albán életritmusba
sz 5.00 kelés, busz kotorba, du tátott szájjal csodálkozás, egészen estig
cs halálmegvető bicajtúra
p busz dubrovnikba, egyből a reptérre, majd vissza repcsi milánó
View szerbia-montenegro in a larger map
7 nap 3,5 ország, 5 különböző alvóhely. persze persze bizonyos időszakokban sikerült már olyat csinálnom, h másfél hétig minden nap máshol aludtam (vízitúra, otthon, boros ill diósjenők megfelelő kombinációja), de most nem ez volt a cél:)
péntek hajnal: irány pest, ahol finom ebédben és meleg fogadtatásban volt részem!(nem számítottam rá, h otthon lesztek mindketten:D) du, alvás, vonatjegyvásárlástortúra a keletiben, majd meeting.
a koraeste és hajnal igen csak jóra sikeredett, sok várt és váratlan ismerőssel futottunk össze! hiába, a deák tér a város közepe....
szombat borosjenő, jó kis muri, kevélymászás, megismerkedés a család új tagjával, aki két hónapos kora ellenére már szagolgat bele a nagybetűs életbe.
sz éjjel vonat, életem első éjszakai vonata, ébredés belgrádban
vas belgrád, nagyon érdekes,
h egésznapos vonat+busz le a montenegrói tengerhez
k ulcinj megtekintése, beleszagolás az albán életritmusba
sz 5.00 kelés, busz kotorba, du tátott szájjal csodálkozás, egészen estig
cs halálmegvető bicajtúra
p busz dubrovnikba, egyből a reptérre, majd vissza repcsi milánó
View szerbia-montenegro in a larger map
2009. augusztus 6.
Snapshots
egy fotó nizzából, ez az egyetlen, amit készítettem.
vasútállomás piszkos vonatablakon kersztül fotózva, a pályaudvaron belül nőnek a pálmák, tényleg!
aztááán itt volt gubbio és egy kirándulás is.
a kirándulás képeit Ana-nak köszönhetjük: köszönjük szépen Ana!
a diga (gát) del gleno-nál jártunk mellesleg (az ún medvés hely..), ami egy régi gát, a húszas években szakadt át és elsodort egy egész falut....az utolsó képen én is megbújok, az már
a hegy tetejére bújt jazzklubban készült:)
majdnem végül gubbio:
majd tényleg végül róóóma:
vasútállomás piszkos vonatablakon kersztül fotózva, a pályaudvaron belül nőnek a pálmák, tényleg!
aztááán itt volt gubbio és egy kirándulás is.a kirándulás képeit Ana-nak köszönhetjük: köszönjük szépen Ana!
a diga (gát) del gleno-nál jártunk mellesleg (az ún medvés hely..), ami egy régi gát, a húszas években szakadt át és elsodort egy egész falut....az utolsó képen én is megbújok, az már
a hegy tetejére bújt jazzklubban készült:)
majdnem végül gubbio:
majd tényleg végül róóóma:
2009. augusztus 4.
Fagyi, fagyi és magint fagyi
mindig is szerettem, de mióta itáliába sodort a sors függő lettem. igazából nem is érdemes leírni, h milyen is az igazi, viszont azért ragadtam billentyűzetet, mert tegnap felbátorodtam és sós fagyik közül válogattam. volt sülthagymás, wasabis, gorgonzolás éééés, nagyon különlegesen hangzó fekete szezámos! nade mi is az a fekete szezám? mák az kéremszépen...
2009. augusztus 3.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
